Bagolylesen

A nagy bejgli és töltöttkáposzta zabálások után úgy gondoltam, benevezek egy bagolyles programra december 29-én. A találkozási ponthoz úgy érkeztem, mint Mary Poppins. A szellő szárnyán, mert elég volt csak beleállnom a szélbe, és az elrepített a kiindulási helyünkhöz, a Nagy Lajos király térre, ahol a Természettár soron következő programja baglyokat ígért. Kicsit félve érkeztem, mert nem tudtam, hogy a hideg nem tántorítja-e el a jelentkezőket, és lesz-e egyáltalán rajtam kívül bárki is. Volt. Kb. hetven ember várakozott türelmesen az indulásra a Spar előtt. Bár már az induláskor majdnem feladtam, mert az egyik apuka hatalmas prüszkölésekkel tudatta a világgal, hogy ő bizony meg van fázva. Még a teste is belerázkódott a jókora erőlködésbe, s bőven okádta a nyálcseppeket a levegőbe. Semmilyen eszközzel nem takarta el ezeket a kis alattomos cseppeket, úgy engedte őket útjukra.  Bevallom, ez engem majdnem eltántorított, mert ha egyszer éppen abba az irányba támad gusztusa eme nem túl higiénikus partizánakciót végrehajtani, amerre éppen én állok, az tuti, hogy nem úszom meg szárazon. Nekem meg nem túl sok kedvem van ismét elkapni egy cseppfertőzéssel terjedő kórt. Na de kidolgoztam a megfelelő elterelő hadműveletet, és úgy döntöttem, mégsem maradok le erről az ígéretesnek ígérkező bagolylesről, így próbáltam mindig mögötte és távol elhelyezkedni. Így egyensúlyoztam a biztonságos és a veszélyes zónák között. Tudom, hogy nem mindenkit zavar ha elkap egy fertőzést, mondván, majd kiheveri, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy vannak olyanok, akiknek ez akár beláthatatlan következményekkel is járhat. Ráadásul ha már betegen megy közösségbe bárki, legalább a megfelelő módon takarja el a száját, amikor prüszköl! Hiszen felnőtt ember, akinek ezt már tudnia kellene! És ha azt hitted, hogy a népnevelésnek ezzel itt vége, akkor tévedtél! 😊  

Na szóval állunk a Spar előtt, és még mindig érkeznek az emberek. A szervező, Váradi Zoltán meg mindenkit beinvitál a szélvédett részre a várakozás időtartama alatt. Igaz, a csak a Sparba igyekvő vásárlók nem értik, miért kell nekik a Spar előtt várakozni, amikor ők a boltba indultak, na de Zoltánt ez nem tántorítja el, ő pozitívan áll hozzá a mai naphoz, és mindenkiről azt feltételezi, hogy a baglyokat és nem a sajtos pultot jött felderíteni. 😊

Aztán eljön az indulás ideje, és a Mikszáth Kálmán utca egyik társasházának udvarára is bebocsátást kapunk, ahol megpillantunk három-négy erdei fülesbaglyot is, akik nem értik mire fel ez a nagy felhajtás. Lelkesen fényképezzük a fenyőágakon megtelepedő erdei fülesbaglyokat és a köpetüket is, melyekből bőven található a fák alatt. Hiszen mivel egyben nyelik le a pockokat, rovarokat, egereket, gyereksünöket, a felesleges szőr és csontdarabok ilyen formában távoznak belőlük. Azt is megtudjuk, hogy milyen bagoly volt Athene szent madara. Ez nem más, mint a kuvik, mely a latin nevét (Athene noctua) Pallasz Athéné ókori görög istennő tiszteletére kapta, akit a bölcsesség istennőjének gondoltak, és a kuvik egy görögországi alfaja volt az ő szent madara. Így már az is érthető, honnan kapta a bagoly a “bölcs” elnevezését. Kiderül, hogy a valódi baglyok közül a kuvik kötődik legszorosabban az emberi lakóhelyekhez,  és hogy a rossz hírnevét annak köszönheti, hogy ahol megjelent, ott haláleset történt. Ezért halálmadárnak tartották. Természetesen nem a madár hozott balszerencsét, hanem mivel éjszaka a betegnél égették a gyertyát, mivel ápolták azt, a fény vonzotta a rovarokat, amiket a kuvik előszeretettel fogyasztott. Így megjelent ezeken a helyeken. Aztán ha a beteg meghalt, a babonás emberek ezt a madár megjelenésével magyarázták.

 Na de haladjunk tovább a Nagyerdő parkerdei részébe, ahol a Debreceni Egyetem főépülete előtti parkban is érdekességekre hívták fel a figyelmünket. Tudtátok, hogy az a hatalmas sövény, ami körbeveszi a parkot, valójában nem is sövény, hanem gyertyánfák összefüggő sokasága, melyek felső részét legallyazzák, így azok oldalirányba bonsai jelleggel nőnek? És azt, hogy a szökőkút köré telepített tiszafák egyik oldala miért barna? Az a szökőkút klórtartalma vagy/és a napsütés és a vízcseppek közötti kölcsönhatás következtében ég ki. A tiszafa egyébként egy nem túl barátságos fa, ha figyelembe vesszük, hogy annak minden egyes porcikája mérgező. Egyedüli kivételt a magját beborító piros termésház képez, melyet a madarak előszeretettel fogyasztanak a bennük levő maggal együtt. Na de akkor miért is nem halnak meg? Az ok a sokkal rövidebb bélcsatornájukban rejlik,  melyen olyan gyorsan áthalad a mag, hogy nem tud a méreganyag hatást kifejteni.

De bentebb sétálva megtekinthettük a majomagy termésű narancseperfát is, melynek termése úgy néz ki, mint egy majomagy. Innen a termés neve. 😊

És a feketedió fájának termését is közelről szemrevételezhettük, melynek olyan vastag a héja, hogy ember legyen a talpán, aki azt megtöri.

Majd a parkerdő legöregebb fájánál, a matuzsálem tölgynél is tiszteletünket tettük, és fejet hajtottunk a kora (kb. 120 év) előtt. A négy ágából már csak egy áll, és a hőscincér pondróinak ad otthont, melyek 6 évig rágják szegény fát belülről, ezért nem lehet nagyon jó buli cincér porontynak lenni.

A tó mellett a mindig kenyeret termő terület is bemutatásra került. A vezetőnk szerint ezen a helyen soha nem fogynak el a penészes kenyérdarabok, melyeket feltehetően a kacsák etetésére hord ki ide egy vagy több tudatlan embertársunk. Pedig ma már köztudott, hogy ezek vízzel keveredve megdagadnak a madarak begyében, így szétszakítva azt. - Ha már mindenképpen kedveskedni akarunk a tőkésrécéknek és egyéb vízi madaraknak, akkor borsót és kukoricát hozzunk nekik - ajánlotta a szakember.

Majd miután mi dióval és egyéb magokkal töltöttük fel a kihelyezett madáretetőket, szintén további ismeretekkel gyarapodhattunk. Csak télen szabad etetni az énekesmadarakat, hiszen kutatások kimutatták, hogy amikor egész évben kaptak táplálékot, a fészekalja ilyenkor nem érte meg a felnőttkort. Ráadásul a madarak feladata a kártevőknek az irtása is, ezért hadd legyenek ők is hasznos tagjai a természetnek, és lássák csak el a szerepüket.

Azt is megtudtuk, hogy minden madárnak más technikája van az etetőbe történő bejutásra és a táplálék elfogyasztásának módjában. A verebek csapatostul repülnek be, és ugyanott jól is laknak, míg vannak cinkék, akik éppen csak berepülnek, egy napraforgómagot felkapnak, majd egy közeli faágra repülve azt ott bontják ki és fogyasztják el. A különböző berepülési technikák miatt pedig minden oldalról berepülhető etetőket célszerű készíteni.

Ha ti is kedvet kaptatok egy jó kis madárlesre, etetésre fel! De csak okosan! És legközelebb találkozzunk a Természettár következő programján!  

http://www.termeszettar.hu/

Máté Bence, a világ legeredményesebb természetfotósa - mélyinterjú Máté Bencével

A fociban nem lenne népszerű, mert túl sok a lese. A természetfotósok világában azonban tarol ezzel. Máté Bence, aki feltalálta a detektívüveges lest, most ismét olyat mutatott számomra, amitől leesett az állam.

Mindig is csodáltam azokat az embereket, akik minden nehézség ellenére, kitartottak egy olyan általuk űzött tevékenység mellett, melyet megszállottan műveltek gyermekkoruktól kezdve. Majd azt olyan tökélyre fejlesztették, hogy fiatalkori hobbijukat ma már hivatásszerűen űzhetik. Ilyen ember Máté Bence is, akinek egykor reménye sem lehetett arra, hogy természetfotózásból éljen meg, hiszen amikor ő ennek a szerelmese lett, akkoriban még senkinek sem sikerült ez. Mára azonban már odáig jutott, hogy világszerte ismerik a nevét, és azt is megengedheti magának, hogy egy állandó, ötfős csapattal dolgozhasson. Közel hatszáz alkalommal ismerték már el díjakkal a fotóit. Legutóbb Amszterdamban, ahol a Túlélési ösztön című békás fotója nyert az év sajtófotóit elismerő World Press Photo-díj természetfotó kategóriájában. De ő az, akit egyedüliként az év ifjú természetfotósának és az év természetfotósának is megválasztottak a világon, s a BBC világverseny minden ranglistáját is vezeti. Most pedig szintén egy leggel rukkolt elő. A Magyarországon valaha volt legnagyobb, szabadtéri természetfotó kiállítását tárja a szemünk elé. Az elmúlt húsz évének legjobb képeit 333 m²-nyi üvegfelületen mutatja be nyolc nagyvárosban egy vándorkiállításon a nagyközönségnek.

Ezért, amikor megpillantottam őt Debrecenben egy étterem teraszán, kétszer is megdörzsöltem a szemem, vajon nem csak a szemem káprázik-e. De mivel a Magyarországon valaha volt legnagyobb szabadtéri kiállításának éppen ez a város volt az aktuális helyszíne, így megvolt az esélye annak, hogy nem csak „délibábot” véltem felfedezni „az alföldi szép nagy rónaságon”. Hogy ne legyek túl udvariatlan, először csak kétszer elsétáltam mellette, miközben mélyen a tányérjába hajolva derítettem ki, mennyi étel található még abban. Ugyanis a világért sem akartam megzavarni őt ebédje elfogyasztása közben. J Azonban, amikor már több kört is megtettem körülötte, és még mindig nem fejezte be az étkezést, úgy döntöttem, letelepszem egy jól belátható távolságban, és hogy el ne szalasszam az interjúkészítési lehetőséget, szemeimet rászegeztem. Nem, egyáltalán nem voltam feltűnő. J És amikor végre a szájához érintette a papírszalvétát, éreztem, hogy eljött az idő. J

Bence rendkívül elfoglalt ember, azonban megígérte, hogy másnap időt szán rám, hogy feltehessem neki a tömérdek kérdésemet. Még úgy is, hogy nem túl alkalmas helyszínt találtunk csak magunknak, és nem csupán az étterem hangszórójából hallható fogások: „elkészült a kettes étel” zajával, hanem a közben eleredő esővel és a hideggel is meg kellett küzdenünk. J De Bence állta a sarat, még akkor is, amikor már jócskán a kért időn túl faggattam, és azt bizonygattam, hogy még alig telt el egy kis idő az interjú kezdete óta. Csak annyit jegyzett meg viccesen, hogy nekünk, nőknek, higgyem el, hogy más az időérzékünk. Rápillantottam a diktafon számlálójára, és valóban. J

De nem tehetek róla, ha egy ilyen érdekes személyiséggel találkozom, muszáj a dolgok végére járnom. De hogy miknek is pontosan? Az az alábbi interjúból kiderül.

Zavar-e a népszerűség, kérdezem először is tőle, hiszen már az is bosszantó lehet, amikor egy ismeretlen nő, példának okáért én, az ebéd közben zavarja meg.

Egyre többen megismernek, de csak abban az esetben zavar, amikor már korlátoz valamiben a túlzott figyelem. Egyébként csak az előnyét érzem, hiszen amikor kommunikálni szeretnék valamit a természetvédelemmel kapcsolatban, vagy fel akarom hívni a figyelmet valamire, olyankor hasznos. Sokkal jobban odafigyelnek rám, azért, mert ismernek.

A lányok mennyire érdeklődtek utánad fokozottabban a Spektrum csatornán futó, téged bemutató „A láthatatlan madárfotós” című sorozat után?

Mondjuk azt, hogy nagyságrendekkel, pedig én továbbra is ugyanaz az ember voltam. Annak azért örülök, hogy közben BMV helyett egy piros Zsigulit hajtottam. J

Nem volt olyan, hogy egy rajongó lánnyal ismerkedtél meg, és úgy lett a barátnőd?

Úgy még nem. Érdekes, de még mindig valamilyen más vonalon ismerkedtem. Vagy legalábbis nem tudok róla, hogy rajongóm volt-e, és azért találkoztunk. J Én ugyanaz az ember voltam előtte és utána is. Biztos formált valamennyit rajtam a közeg, a sikerek, de szerintem nagyon kis mértékben. És inkább pozitív irányban.

Mennyire helyezed a fotózást a magánéleted elé?

Mi az, hogy magánélet? Nekem a fotózás és annak számtalan érdekes hozzátartozója a magánéletem. Nincsen ranglista, én mindig eldöntöm, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Ha van kedvem fotózni, fotózok, ha nincs, nem. Ez nem kompromisszum. Én ezt sokkal szabadelvűbben kezelem, azzal foglalkozom, ami éppen érdekel. Nem árulok zsákbamacskát, mert én ezt csinálom évtizedek óta. A természetfotózás meg fog maradni, mindig is fanatikus leszek.

Fontos-e hogy a társad ugyanolyan szeretettel forduljon a természet felé, mint te?

Inkább azt mondanám, hogy az a fontos, hogy tisztelettel, de nem kell, hogy fotós vagy természetvédő legyen.

Hány képet kell ahhoz elkészítened, hogy egy jó fotó elkészüljön?

Nagyságrendileg olyan 1000-et. 1000 képre jut egy, amit meg merek mutatni. Azaz olyan felvétel, ami már nyomtatásba is kerül.

Mire szeretnéd ezzel a mostani nagyszabású, és nyolc városban is bemutatott kiállítással felhívni a figyelmet?

Természeti értékeink sokszínűségére. A kiállításon szereplő képek 45 %-a Magyarországon készült. Az embereket csodálattal tölti el, hogy mennyi érdekesség van itthon, és úgy gondoltam, hogy ha már ezek a fotók megvannak, és bent vannak a fiókban, akkor miért ne mutassam meg. Ez a minimum, amivel a természetvédelmet egy picit tudom segíteni. A képek által motivációt éreznek aziránt, hogy menjenek, és nézzék meg a képen látható állatokat. Onnantól kezdve, hogy megnézik és megismerik, sokkal inkább a magukénak érzik azokat, és ezáltal meg is akarják majd védeni.

Milyen szempontok alapján lettek ezek a képek összeválogatva?

A legjobb képeimet az elmúlt húsz évből felfűztem egy-egy koncepcióra. 28 olyan felület készült, amin egy egységet alkotnak az odaválogatott képek. A népszerűségüket pedig nagymértékben a tálalásnak is köszönhetik. Az éjszaka hátulról megvilágított csúcsminőségű nyomatok nem mindennapi vizuális élményt kínálnak.

Hány díjnyertes kép van ezek között? 

Fejből nem tudom pontosan. A díj, az egy külön történet és nagyon jó, amikor az ember kap egyet, hiszen ezáltal is nagyon sok felületet lehet elérni. Itt azonban nem ez volt a szempont, hanem az, hogy esztétikailag megállják a képek a helyüket. Aztán próbáltam olyan képaláírásokat megfogalmazni, amik az utca emberét is leköthetik. Első szempont, hogy legyen rövid, egy- vagy kétmondatos. Második szempont, hogy vagy legyen humoros, vagy legyen a képkészítés körülményeiről egy érdekes történet. Esetleg az állatnak a viselkedéséről mondjon el valami olyat, amit meg lehet jegyezni, amihez lehet kötni utána nem csak a fotónak az emlékét, hanem azt az egy-két mondatos sztorit is, ami rajta van a képen.

Pusztaszeri „problémás” diákból lett a világ legjobb természetfotósa. Hogyan?  

A problémás nincs idézőjelben, az valós, a legjobbat pedig azért nem lehet mondani, mert ez egy szubjektív műfaj, és itt nem dekára van mérve a teljesítmény. A világban, a természetfotós körökben mindenhol ismernek, és nagyon sok helyen szerepelek eredménnyel. Ezért lehet valakiről mondani, hogy az egyik legjobb, de ezen a szinten meg is áll mindenki. Hiszen legjobb soha nem lesz senki, mert ez nem egy sportteljesítmény, ahol a legmagasabbat ugró lesz a legjobb, hanem az esztétika, meg a szubjektivitás is számít.

Annak idején volt, hogy nem jártál be az iskolába, mert nem kötöttek le az órák, nem bírtad a kötöttségeket. Mi az, amit megváltoztatnál, hogy a diákokat jobban vonzzák azok?

Ez így volt, és ma sem bírom a kötöttségeket-nevet Bence. Majd elkomolyodva folytatja. Alapvetően jó az iskolai rendszer, abban azonban nem, hogy az egyéniségeket nem karolja fel. És mivel én egyéniség voltam, ezért nagyon nehezen találtam a helyemet. Én nem akarom azt reklámozni, hogy az iskolai rendszer vagy az oktatás nem jó, és ne járjanak az emberek iskolába, hiszen az egy nagyon jó, évszázadok alatt kialakított rendszer. Abban lehetne fejleszteni, hogy ha valaki egyedi látásmóddal vagy egyedi érdeklődéssel bír, és nincs lehetősége egy budapesti Waldorf iskolába járni, a pedagógusok vegyék észre, hogy neki nem biztos, hogy az a legfontosabb, hogy bemagolja az összes történelmi évszámot. Lehet, hogy érdemesebb nyitottabb gondolkodással azokra a dolgokra specifikálni, amikben tényleg jó, és komoly eredményeket érhet el. Ha én pedagógus lennék, és látnám, hogy van egy matek zseni, akkor pl. irodalomból és történelemből annyit kérnék tőle, hogy legyenek alapismeretei és ne bukjon meg. De nem stresszelném azzal, hogy teljes erővel készüljön az irodalomórára, amikor mondjuk matekból országos első tud lenni. Azt mondanám, hogy tanuljon matekra, történelemórára pedig járjon be, ha van kedve. Nekem az volt a nehézségem, hogy én akkor érdeklődtem nagyon sok különböző téma iránt, amikor azok az iskolában még nem voltak elérhetők. Ilyen volt pl. a repülőgépmodellezés vagy a fotográfia. A fotózásban is csak azért tudtam kibontakozni, mert szellemileg a szüleim támogattak ebben, és nem stresszeltek agyon, hogy másnapra készüljek a suliba. Persze volt egy kis nyomás, ők is tanárok, de elég szabadelvűen neveltek.

2001-ben az akkori iskolád tantestülete úgy határozott, hogy megvásárolja neked a repülőjegyet, amivel kijuthattál Angliába, a BBC Wildlife Photographer of the Year díjátadójára, ahol első magyarként díjat nyertél az ifjúsági kategóriában.

Ez valóban így volt, és ebből is látszik, hogy lehetőségeiken felül támogattak engem abban, hogy eljuthassak egy másik országba. Még nem voltunk uniósak, nem voltak fapados járatok, és az, hogy én kijutottam Londonba, egy rendkívül különleges dolognak számított. Különlegesebbnek, mint most Japánba utazni. Ráadásul ezt tizenhat évesen tettem az iskolának a segítségével. Ezért amikor az iskoláról beszéltem, akkor én a rendszert jellemzem, és nem azt az intézményt, ahova jártam.

Több száz díjjal büszkélkedhetsz. Melyikre vagy a legbüszkébb?  

Természetesen arra, hogy az év természetfotósa lettem a világon első magyarként. Ez olyan jelentőségű a természefotózás területén, mintha egy Oscar díjat kapnál meg a filmes kategóriában.

Vannak-e példaképeid?

A fotózásban nincsenek. Az élet egyéb területein: Böjte Csaba testvér. Gondolkodásmódja, emberekhez való viszonyulása miatt ő számomra egy abszolút példakép.

Olvastam, hogy építettél számukra is leshelyet Erdélyben.

Nem nekik építettem, az ő indíttatásukra tettem azt, azoknak, akik érdeklődnek a medvék megfigyelése iránt. A gyerekek, akik ott laknak azokban a gyerekotthonokban, már láttak medvét eleget. Nekik nem annyira különleges. Inkább az volt a cél, hogy Erdély jóhírét vigye, és a medvék ne csak akkor kerüljenek be a médiába, az emberek tudatába, amikor megettek egy birkát, vagy bementek egy karámba. Hanem azáltal, hogy az emberek jobban megismerik őket úgy, hogy a családjukkal egy szabadidős tevékenység keretében megcsodálják a viselkedésüket közvetlen közelről.

Biztonságban vannak egy ilyen lesben az emberek?

Maximálisan. Detektívüveg van az elején, és be lehet hátul settenkedni, még akkor is, ha a medvék ott vannak a másik oldalon. A medve egy nagyon félénk állat. Inkább arra kellett ügyelni, hogy hogyan tudjuk úgy beetetni a les elé, hogy az embereknek meg tudjuk őket mutatni. Mert ha megérzi az emberszagot, vagy meghallja közeledésünket, akkor elszalad. Olyan helyet kellett kifigyelni, ahol a szélirány általában kedvező, a medvéről hozza a szagot felénk, és nem fordítva. Illetve ahol elég nagy a medvepopuláció, kukoricával oda tudjuk csalogatni az állatot, és közel van az úthoz a les annyira, hogy megközelíthető legyen egy rövid lovaskocsizással. Ha több órás utat kellene megtenniük az érdeklődőknek egy ilyen „leselkedéshez” az elvenné a kedvüket.

Meddig kell nekik ott ülni? 

Az is lehet, hogy amikor már bent vannak, akkor ott van a medve, azaz semennyit sem kell várni, de az is lehet, hogy várnak két órát és nem látnak medvét. A természet szeszélyére van bízva. Nagyjából 90%-os a siker. 10 odaérkezőből 9 lát medvét.

Ha azt mondjuk, hogy detektívüveges les, akkor a természetfotósok azonnal rávágják, hogy Máté Bence, hiszen te találtad ki ezt.

Ez így igaz. 2005-ben találtam ki. Azóta már nagyon sokan lemásolták, és a világ minden táján alkalmazzák. Ez egy nagyon jó technika, ami alapjaiban változtatta meg a leses fotózást, mert más élmény a fotózás egy ilyen eszközzel, mint a régi klasszikus lesekkel. Gyönyörűen látod a környezetedet és nem egy objektíven keresztül vizsgálod azt, hanem az egész panorámát szemlélheted. Az üvegen, amin keresztül kinézel, van egy olyan fényvisszaverő réteg az egyik oldalán, mint az irodaházakon is, amin, hogyha megfelelőek a körülmények, az állat nem lát be, az emberek viszont nagyon jól kilátnak. Bárhova lehet építeni, fa tetejére, föld alá, víz alá…

Ez hogy nem jutott előbb eszébe valakinek? Hogyhogy pont egy magyar fiú találta ki? 

Ezt senki nem érti- nevet Bence. Lényegében nagyon evidens volt ez a dolog, de nem használták. Benn ültem a lesben, volt egy ráérős öt percem, és gondolkodtam, hogy hogyan lehetne javítani, nem csak a lesnek a megjelenésében, hanem az élménynek a növelésében is, és egyszer csak eszembe jutott: Mi lenne, ha üvegen keresztül néznénk ki. És kipróbáltam, hogy ha üvegen keresztül tesszük ezt, egyáltalán lehet-e egy olyan határt találni, hogy mi még kilátunk, a madár nem lát, de még fotózni lehet. Ezt kellett összehangolni, és erre megtalálni a megfelelő üvegfajtát.

Amikor elbújsz, mennyire figyelsz oda, hogy használsz-e illatszert?

A medvéknél nem előnyös a használata, mert sokkal intenzívebb illatot árasztasz ezáltal. Igaz, mivel ezeknek az állatoknak rendkívül kifinomult a szaglása, ugyanúgy megérzik az emberszagot, mint a dezodor illatát. Ezért inkább a szélirányra kell figyelni. A madaraknál ennek nincsen jelentősége.

Hány országban fotóztál már, és van-e rangsor, hogy hol szeretsz a legjobban fényképezni?

Nagyjából 30-ban. Magyarország, Kenya, Costa Rica a rangsor, ebben a sorrendben.

Magyarország azért, mert itt élek. Ráadásul a kertemnek az élővilága varázslatos, ahol fantasztikus módon ki lehet teljesedni. Éveken keresztül lehet ugyanazokra a témákra visszatérni, látni a fejlődést…

Afrika azért, mert az a földi Jurassic park. Az állatok monumentalitása, az ingergazdag viselkedésük, a változatosságuk, a szürreális megjelenésük miatt lenyűgöző.

Az őserdő pedig azért, mert annyira unikális, annyira más, mint az európai élővilág. A miénktől eltérő páratartalom, a hőmérséklet, az illatok, és a változatos hüllő, illetve kétéltű világ, valamint a színes madárvilág miatt, számomra egy csodaország.

A hajnali kelések szerves részét alkotják a munkádnak. Hogyan viseled?

A legnehezebb része a fotózásnak a hajnali kelés, a kialvatlanság, ami senkinek sem tesz jót. Én nem vagyok egy jó hajnalozó, a motiváció tart ébren, de amikor megvan a megfelelő fotótéma, nagyon könnyen kipattanok az ágyból, mert alig várom, hogy fotózhassak. Ennek ellenére az egyik legnehezebb része a munkámnak, hogy hónapokon keresztül korán kell kelni, és nem tudom kialudni megfelelően magamat.  Sem a fotózásra, sem az egészségre nincsen jó hatással, ez a fekete leves.

Kávéval indítasz?

Nem, szerintem az egy butaság. Olyan, mint a pálinka, amiről azt hiszi az ember, hogy melege lesz tőle, de egyébként szerintem kifejezetten káros hatása van, így én semmilyen szerrel nem élek. Ha éhes vagyok, akkor eszek, ha szomjas, akkor iszok, és kb. ennyi. Kávét, energiaitalokat sem iszom.

Alkoholt sem fogyasztasz?

Nem dohányzom, nem iszom, mert szeretném ezt a kis földre szánt életemet úgy beosztani, hogy az lehetőleg hosszú és egészséges legyen. Ebből a legfontosabb a stresszmentes élet, ami mindenek felett áll. Fontosnak tartom még azt is, hogy ne igyak alkoholt és ne dohányozzak. Emellett vigyázzak magamra az úton közlekedés közben, a többi meg már szerencse dolga.

Akkor nem lehet, hogy a természetfotózás is ezért lett a szenvedélyed?

Nem, a természetfotózás csak a járulékos haszon ehhez. A stressz belülről jön. Az embernek az csak kényelmes indok, amikor a környezetet okolja a stresszért. De miért teszi ezt? Szinte mindenki maga vállalja be a terheit. Az embernek szerintem már az iskolában, a gyerekkorában fontos, hogy ne vállaljon több terhet, mint amennyit elbír. Mert a több tehernek lesz az a következménye, hogy olyasmibe hajszolja bele magát, ami alatt el fog hajlani, vagy törni. És ez azt okozza, hogy stresszesebb lesz az élete. De ha már gyermekkorában kiegyensúlyozott az élete, nehezen lehet elferdíteni vagy nehezebben lesz beteg. Persze az is fontos, hogy élvezze azt, amit csinál. Én azt vallom, hogy mindenki a saját maga szerencséjének a kovácsa.

Te sosem vettél a válladra erőn felül terheket? Amikor kisgyerekként megfogott a fotózás,  gondoltad, hogy ilyen szintre el fogsz jutni?

Honnan gondoltam volna? Azt sem tudtam, hogy meg tudok belőle élni. Mai napig sem mindig látom át, próbálok annyi dolgot bevállalni, amit meg is tudok tenni. Ez nagyon sok lemondással jár. Sok olyan dolog van, amit megtennék, de mivel nincs időm, ezért mindjárt az elején nemet mondok, mert nem akarok ártani a többi dolognak, amit egyébként már futtatok, vagy már benne vagyok. Nem akarok a csapatomnak több terhet tenni a vállára, ezért azt fel kell ismerni az adott szituációban, hogy mi az, ami még belefér. Ezért igyekszem nem többet vállalni én sem.

De azért van stressz az életedben? 

Nincs. Miért lenne? A hobbimból élek. Na jó, évente néhány óra, amikor pl. egy kiállításnál  előre nem látható dolgok következnek be. De mivel tudom, hogy úgyis mindig mindent meg fogunk oldani, így ameddig egészséges vagyok, addig nem stresszelek. A tömérdek lehetőségem mellett, és mert minden rózsaszín körülöttem, ha stresszelnék, azt a saját magam kudarcaként élném meg.

Akkor a várakozás sem stresszel téged. Mennyi idő volt idáig az a leghosszabb idő, amíg vártál egy lesben mozdulatlanul?

Semennyi, mert nem kell mozdulatlanul lenni ott, de 56 nap volt az a leghosszabb idő, amíg nem jöttem ki egy lesből. Volt bent wc, fürdőszoba, áram, azaz a huzamosabb tartózkodást is lehetővé tette.

Mire gondolsz olyankor, amikor hosszú órákat töltesz el egy lesben?

Innovációkkal foglalkozom. Kitalálom a következő projekteket, ami egy lesnek a megépítése, egy fotó elkészítése, egy honlapnak a kitalálása, egy természetvédelmi problémának a megoldása vagy kapcsolatépítés, csapatépítés, marketing. A detektívüveges les ötlete is egy ilyen alkalommal született meg a fejemben.

Miért pont a madarak azok, amik a legközelebb állnak hozzád? 

Nem a madarak, hanem az akciófotózás. Az állatok viselkedésének érdekes pillanatai.

A természetfotózáson belül van-e olyan, ami a legnehezebb?

Nincs olyan, hogy legnehezebb. Önmagában véve egy szemléletmódot igényel az, hogy az ember nyitott legyen befogadni az újszerűséget, azokat a dolgokat, amiket nem tervezett meg, és a helyszínen jól tudjon improvizálni. A legtöbb jó kép nem úgy születik, hogy minden pontosan meg van tervezve, hanem úgy, hogy minden meg van tervezve, és a természet adta lehetőségeket a fotós nagyon jól tudja használni. Nehéz olyan képet alkotni, amire az emberek felemelik a fejüket, hiszen most már mindenki fotózik. És a szerencse is sokkal több embert megtalál most, mint akkor, amikor csak a fényképpel rendelkezők fényképeztek. Egyre nehezebb újat felmutatni, nehéz az érdeklődést felkelteni. Az én munkám nem csak az, hogy elkapjak egy-egy jó pillanatot, hanem hogy ennek a megfelelő tálalását is megoldjam, pl. egy ilyen kiállítás formájában.

Mi az, ami szerinted még felkelti az emberek figyelmét? 

Még sok mindent nem fotóztak le, a természet ennél sokkal többrétűbb és változatosabb, mint ami már eddig le van fényképezve. A fotózás nem abban merül ki, hogy lefotózunk pl. egy gólyát, és azt megmutatjuk. Sokkal inkább szól arról, hogy az állat milyen viselkedési formákat mutat be, és azokat hogyan lehet minél érdekesebben, a fotográfia eszközeit használva bemutatni. Hogyan lehet egy dinamikát érzékeltetni egy felvételen. Hogyan mesél el egy történetet egyetlen kimerevített kép. Ez a kihívás egy örök, megunhatatlan és nem kimeríthető műfaj. Ingereket, érzéseket vált ki, vagy nem. Nem kell magyarázni, pont fordítva: a kép önmagában kell, hogy megfogja a szemlélőjét, aki utána olvassa el, hogy mi van azon, nem pedig fordítva.

15 éve digitális technikával dolgozol. Felvehetik-e a régebbi technikák a mai digitális világgal a versenyt?

Nem. Akciófotózásban nem. Biciklivel nem lehet indulni egy autóversenyen.

Mi kell ahhoz, hogy valakiből valóban jó természetfotós váljon? Mit tanácsolsz a fiataloknak?

A technika az annyira nem számít, inkább a megfelelő önkritika, a széleslátókörűség, az új dolgoknak a befogadása, elfogadása, illetve a saját magunk és a környezetünk értékeinek a felismerése kell hozzá. Sokkal több érték és lehetőség van a közvetlen környezetünkben, mint azt gondolná bárki is, amikor erre az útra rálép. Én húsz éve fotózom, és még annak ellenére, hogy eljuthatok a világ bármelyik pontjára bármikor, még mindig itthon szeretek a legjobban dolgozni. Ezért, aki elkezd fotózni, az ne higgye azt, hogy azért nem ér el eredményeket, mert nem jut el az őserdőbe. Az eredményeket fel lehet mutatni egy debreceni Nagyerdőben készült felvétellel is.

Akár egy telefonos fotóval is?  

A telefon egy eszköz arra, hogy az ember érdeklődését felkeltse, s utána lehet továbblépni egy komolyabb eszközre. Azért van a telefonra szükség, mert annak megvannak a korlátai, és ahhoz, hogy egy komolyabb eszközzel eredményt lehessen elérni, ahhoz meg kell tudnia fogalmaznia az embernek, hogy mik a technikának a korlátai. Ha azt már megy neki, tudja azt is, hogy a profi technika mire lesz jó. Ez pontosan olyan, mint amikor valakinek a segge alá raknak egy Ferrarit, és nekimegy az első villanykarónak. Először üljön be egy Wartburgba, tanuljon meg váltani. Tanulja meg azt, hogy milyen úton, milyen sebességgel szabad közlekedni, majd utána vegyen eggyel jobb autót, és így tovább. Sokkal biztonságosabban fog majd tudni vezetni. Ezért érdemes telefonnal elkezdeni, ami ma már mindenkinek van, és teljesen jó arra, hogy „belekacsinthasson” vele bárki a fotózás rejtelmeibe. Aztán, ha valóban annyira érdekli ez a tevékenység, akkor érdemes továbblépni, és vásárolni olyan eszközt, amit kifejezetten arra gyártanak, hogy fotókat készítsen.

Te miből vetted az első komolyabb gépedet?

Én már nagyon korán megálltam a helyemet anyagi szempontból, mert korlátozott anyagi körülmények között nőttem fel. Szellemileg támogattak a szüleim, de azt mondták, hogy a hobbijaimat, a saját vágyaimat, pl. a biciklimet, azt magamnak kell finanszíroznom. Akkor én zöldséget kezdtem termelni a kertünkben, íjakat, kézműves dolgokat gyártottam, és mindezeket értékesítettem. Aztán, amikor a fotózásban eredményeket értem el, eladtam az első felvételemet. Aprópénzekre kell gondolni, néhány ezer, aztán később néhány tízezer forint, amivel én eredményeket mutattam fel.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor eldöntötted, hogy te hivatásszerűen is ezt akarod majd csinálni?

Emlékszem. Középiskola 3. osztály. De én ezt már hamarabb is tudtam, és pedzegettem is a szüleimnek az általános iskolában. De mivel nem volt még addig a pontig senki, aki Magyarországon természetfotózásból élt volna meg, így nem is nagyon tudtak lelkileg támogatni abban, hogy csináljam, és hagyjam ott a sulit. Ennek ellenére küzdöttem a célomért, és azt mondtam, hogy nem tudom, hogyan, de majd lesz valahogy. Harmadik osztályban én a sulit már elég erőteljesen kerültem, és úgy voltam vele, hogy majd valami lesz. Erdészeti szakközépiskolába jártam, s harmadikos voltam, amikor először kijelentettem, hogy még leérettségizek, de utána nem megyek tovább, nem csinálom meg a szakmát, hanem a fotográfia irányába fogok elmozdulni. 17 éves voltam ekkor.

A szüleid mit szóltak hozzá?

Addigra már minden indokukat többször végig hallgattam és elgondolkodtam rajta, így egy idő után elfogadták a döntésem. Nem mondták, hogy mi etetünk, mi ruházunk, azt csinálod, amit mi akarunk. Hagytak kibontakozni.

Te vagy az első, aki először élt meg természetfotózásból itt Magyarországon. Ezt mondhatjuk? 

Igen. Ma azonban már természetesen vannak többen is.

A te nyomdokaidban mindannyian?

Sokan vannak, akik a fotóim miatt kezdtek el fotózni, de akik ebből élnek, nem feltétlenül miattam kezdték el, hanem mert akkoriban az az időszak egy nagyon jó időpont volt erre. Szerencsés volt, hogy megjelent a digitális technika, az emberek egyre jobban érdeklődtek a természeti dolgok iránt, nyíltak a lehetőségek. Én nagyon jó időszakban léptem erre a vonalra.

Mi a véleményed a photoshopról?

Az, hogy nem érdemes az embernek részletes szabályokat létrehoznia, mert az életben úgyis az lesz eredményes és azt keresi a közönség, aki az igazságot mutatja be. Hosszú távon jobb az igazat tálalni és nem elferdíteni, és ez nem csak a fotózásra igaz, hanem az élet egyéb területeire is. Szerintem az emberek arra kíváncsiak, hogy mi volt a valóságban. Én már az elején eldöntöttem, hogy a valóságot szeretném ábrázolni. A photoshop nekem a valóság bemutatását elősegítő eszköz. Azt, hogy a fényképezőgépből kijött nyersanyagot - ami sem színében, sem kontrasztjában nem fedi le a természet nyújtotta látványt - olyanra állítsam, amilyen az a valóságban lehetett. Azaz, nem a részleteknek az eltüntetését vagy hozzáadását, valótlan színek gyártását, vagy képek összepakolászását jelenti. Ugyanúgy, ahogy egy magazin is - amit az olvasók tesznek olvasottá, nem pedig a reklámjaik -azért lesz jó, mert az igazságot közli. De hogy ha azt elferdítették, mást tettek hangsúlyba, át akarták verni az olvasót, akkor úgysem lesz keresett hosszú távon. Ugyanez a fotózásról is elmondható. Itt is szabad a pálya, bármit lehet készíteni, ha ez megfelelően publikálva van. Azaz jelezni kell, hogy ez nem természetfotó, nem dokumentáció, hanem egy photoshoppal készített felvétel, egy illusztráció, egy számítógépes képalkotás, vagy egy fotográfiai képalkotás, mert az más kategória. Nem mindegy, hogy az ember egy autót vezet vagy egy űrhajót. Az alapján lehet lemérni a sebességét, hogy milyen kategóriában, műfajban indul.

Ha röviden kellene összefoglalni, mi a hitvallásod egy jó természetfotóról, mit mondanál?

Az inger, amit kivált, ne legyen hamis. Azaz a kép legyen igaz.

Arról, hogy a nyolc nagyvárosban megtekinthető egyedülálló kiállítás éppen hol található, a www.matebence.hu oldalon tájékozódhattok.   

Sörárium, Reptár, békebeli somlói és a hely, ahol még a csapból is gyógyvíz folyik: Három folyó találkozásánál, Szolnokon jártam.

Bevallom nektek őszintén, nem égetett a vágy, hogy lássam Szolnokot. Pedig hányszor átutaztam már rajta, de sosem volt meg bennem a késztetés arra, hogy több napot is eltöltsek ott. Pedig hatalmasat „hibáztam”. Mert Szolnok egy valódi kis gyöngyszem a Tisza mellett.

A számomra leginkább a repülő kiképzésről ismert városba egy hosszú hétvégére érkeztem. Már a bevezető szakaszon az egyik körforgalomban elkezdtem a szájtátást. Itt ugyanis nem virágok, hanem egy Mi-24-es harci helikopter „döngicsélt” a zöld növényzet között.

De ne lepődjön meg senki azon sem, amikor magánkertben vél majd felfedezni egy ilyen repülő csodát ezen a helyen. Tágra nyílt szemekkel néztem ugyanis, amikor kerti törpe helyett egy harci helikopter nézett velem farkasszemet az egyik út menti kertben. Na de kinek a pap, kinek papné. Kerti törpéje ugyanis bárkinek lehet, de egy harci helikoptere?

Eltökélt szándékom volt, hogy a repülő múzeumot, azaz a RepTárat sem hagyom ki, amit augusztus 20-a lévén ráadásul ingyen járhattam be. Hát nem belecsöppentem pont a nemzetközi katonai ejtőernyős világbajnokság díjátadójába?:) Most már azt is értettem, mit keresett a hotelünkben az a néhány fekete dubaji férfi, igaz, csodálkoztam, hogy csupán három csillaggal beérték. Bár lehet, a katonák náluk így, kevésbé luxuskörülmények között edzik magukat. :) Meg is lepődött az egyikük, amikor egy közös képre invitáltam. Mivel előtte már többször látott mini shortban a hotelben a nyári forróság miatt, arra tippeltem, hogy azért nézhetett rám olyan furcsán, mivel az ő országukban, csupán a fizetett kalandokra kapható nők hordanak ilyet. Így távolságtartóan állt mellettem. A fejében meg bizonyára az járhatott, hogy vajon az asszony mit szól, ha ezt meglátja otthon? :)

Közben még lőttem egy képet egy elég sok jelvénnyel ellátott résztvevővel is, gondolván, bizonyára valamilyen magas rangú személy lehet. :)

Na de aki ellátogat erre a helyre, gyerekkel vagy anélkül, akár egy egész napot is szánjon Közép-Kelet-Európa egyedülálló repüléstörténeti kiállítóhelyére, mert nekem speciel nem volt elég néhány óra hossza belőle. Lehet, hogy morbidnak tűnik, de szívesen elkészítettem volna a saját dögcédulámat a dögcédula készítő géppel, vagy ültem volna egy  MiG-29 szimulátorba , illetve a 4 D-s moziba is, ha több időm lett volna.

Vagy bolyongtam volna még a a repülő csodák és felszerelések között. De vigyázz RepTár, mert ahogy a Terminátorban a főhős, még én is visszatérek. :) Természetesen azért készült néhány közös kép is a kiállított repülőkkel, mert bejártam az egész területet.

A nagy melegben kitikkadva és elfáradva tértünk vissza hotelünkbe, ahol mit gondolsz, milyen víz folyt a csapból? Gyógyvíz! Szállónk ugyanis eredetileg fürdőnek épült, és mind a mai napig üzemelnek medencéi. Így aztán gyorsan vettem egy frissítő gyógyzuhanyt, és közben az arcomat is bőszen permeteztem, hiszen ha ez gyógyvíz, akkor meg is fiatalíthat engem. Azután kisimultan és tíz évvel fiatalabban léptem ki a kádból, hogy újult erővel barangolhassak Szolnok utcáin.

Az utcákon, melyeknek terei tele vannak barátságosabbnál barátságosabb szobrokkal és szökőkutakkal. A főtér, ahol most apukák szaladgáltak a járdából feltörő vízsugarak között csemetéikkel, annak idején még Kossuthot is lenyűgözhette, hiszen, itt szólította a szabadság védelmére fegyverbe a népet 1848-ban. Azóta sok víz lefolyt a „Tiszán” errefelé, de az eseményre táblával is megemlékeznek az itteniek.

Ugyanúgy, ahogy az árvizekre is, melyekről, nagyon ötletesen, festett vízcseppek segítségével tudhatunk meg információkat. Így el is szörnyedtem a parton, mert mint kiderült, az évezred árvizének vízszintje 1041 cm volt.

Majd, bár idegeimet felborzolta a magam elé képzelt pusztítás, melyet az árvizek következtében szenvedett el a város, a lelkem mégis kisimult, mint a folyó vize egy csendes nyári napon, amikor reggelente hotelünk erkélyéről a gyümölcseit ringató vadgesztenyefákat és a Tisza folyását, majd a folyó melletti sétányon a túlpartot merengve bámultam.

Úgy döntöttem, át is kelek a folyón. Igaz, néha megremegett a lábam a Tiszavirág hídon, a legfiatalabb hídján a városnak, amikor néhány olyan részén bandukoltam, ahol csak áttetsző üveg választott el a Tiszától, és magam alatt láthattam a víznek árját. Fura érzés egy ilyenen állni. Közben jóleső érzéssel néztem az elhaladó biciklisek után, hisz biztonságban közlekedhettünk egymás mellett a számukra külön kijelölt útnak köszönhetően. Ja, és azt még nem is említettem, hogy erre a hídra külön bicikliseknek kialakított feljáró vezet, vagy akár lifttel is felvitetheted magad. De egy külön veszélyjelző berendezés is fel van arra szerelve, mely, ha működésbe lép, mindenkinek kötelezően el kell hagynia a hidat.

A túloldalon árnyas fák közt pihen meg a Tiszaliget és benne a város fürdője, ahol legnagyobb megelégedésemre a gyorsabb úszók számára külön sávot jelöltek ki az úszómedencében. Úgy tűnik, a Tiszaligetben figyelnek a pihenni vágyókon kívül a sportemberekre is, amit nem csak ez, hanem az is bizonyított számomra, hogy csupán néhány métert sétáltunk innen, és máris a Vízilabda Aréna mellett találtuk magunkat.

A Tisza-parton mindeközben a homokpadokon emberek napoztak, boldogan lihegő kutyák rohangáltak, magánhajó tulajdonosok eresztették éppen vízre folyami vízi alkalmatosságukat, valamint sétahajó várta utasait a mólón. És bár fel voltam készülve a szúnyoginvázióra, kellemes meglepetés volt számomra, hogy egyetlen vérszívóval sem találkoztam. Annál több köztéri kúttal, amelyekből több helyen is gyógyvizet tölthettem a palackomba.

És nem zagyvaság az sem, ha azt mondom, hogy látogass el a városban a Zagyva és a Tisza találkozási pontjához, hiszen különleges érzés szemtanúja lenni annak, amikor két magányos vándor társra talál, s innentől kezdve együtt folytatják útjukat. Én is megtettem és elképzeltem, ahogyan innentől kezdve messzi vadregényes tájakon ölelkezve hömpölyögnek tovább, és vár rájuk még ezer és egy kaland.

Bár a Balázs Péter vezette híres Szolnoki Szigligeti Színház és a város múzeuma kecsegtető programlehetőségként benne volt a tarsolyunkban, most mégis inkább a sörkultúra oltárán áldoztunk, és a Söráriumba tértünk be, mely egyben étterem is. Ennek interaktív kiállításán kiélhettem kreativitásomat is és elkészítettem a saját söralátétemet. Ráadásul a sör története mellett olyan söröket hirdető címkékkel ismerkedhettem meg, melyekről még soha életemben nem hallottam. Igaz, ez nem nehéz, hiszen sörben nem vagyok otthon. De te például hallottál már Döbrögi Fekete Söréről vagy Lúdas Matyiéról? Esetleg a Game Over-ről? Ugye, hogy nem? Vagy igen? Akárhogy legyen is, több száz, vagy akár ezerféle sörből ember legyen a talpán, aki mindegyiket ismeri. De azt, aki mégis, azt meghívom egy korsó sörre.

Sajnos minden jónak vége szakad egyszer, így a mi hétvégénknek is, de a város hangulata, találkozásaim a segítőkész és barátságos helyiekkel, a fantasztikus látnivalók és nem utolsósorban a kipróbált és helyiek által ajánlott éttermek és cukrászdák kínálata arra késztet, hogy ismét a legendás Terminátor filmből idézzek: I will be back!

Mivel sütirajongó vagyok, és minden városban megpróbálom megtalálni a legjobb cukrászdákat, így Szolnokon is sikerült felkutatni egy gyöngyszemet. De beszéljenek a Zagyva cukrászda képei  helyettem. Olyan igazi, békebeli, valóban csokis somlóit már régen ettem, mint itt. Ráadásul az adag még nekem is feladta a leckét. Azért nem fogott ki rajtam, de ilyen mennyiséget nem adnak messze földön, mint ebben a cukrászdában. És igaz ez a többi sütemény méreteire is. Ráadásul megfizethető áron. És a választék? Óriási!